Amikor az ember rákattan az internetre, egyszercsak eljut arra a pontra, hogy úgy érzi, mindenre jó a hálózat. Hiszen híreket lehet szerezni, szórakozni lehet, beszélgetni lehet, barátkozni lehet, üzletelni lehet.

Aztán amikor már így szépen felépítette a maga kis világát, akkor lassan szembesül azzal, hogy mi mindent nem lehet csinálni az interneten. Például nem lehet sörözni, nem lehet tisztességesen ügyeket intézni, nem lehet gyereket nevelni, sőt gyereket csinálni sem... nem folytatom.

Ráadásul ez a régi világ valahogy lassú, fapados, nehézkes. Jól mutatja, hogy a postai leveleket a megrögzött netezők csak snail-mail-nek hívják, vagyis csiga-levélnek (esetleg csigapósta). És minden más is ilyen. Valahogy nem XXI. századi, no.

Legalábbis így érezzük. Pedig ez is XXI. század és az is XXI. század. Valahogy a futurológusok többek gondoltak a mai időkről, és néha mi is többet szeretnénk látni az újból, mint a valóság. Így aztán egyszerre két világban élünk: a valódiban és a virtuálisban.

Amikor egy kommunikációt megtervezek egy cégnek, akkor bizony nagyon nehéz azt elérni, hogy a valódi világban megszokott ritmus szerint élő emberek "felpörögjenek". Egész egyszerűen nem lehet átugrani sok esetben azt a határt, ami elválasztja a két világot. Ilyenkor történik meg az, hogy nem a világ legjobb dolgát valósítjuk meg, hanem a cég számára lehetséges legjobbat.

Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de legalább működik.

Jó ez így? Ha messziről, félig becsukott szemmel nézzük, akkor persze nem. Hiszen edukálni kéne az ügyfelet, meg rávezetni, meg megoldani, meg... De ha közelről nézi az ember, akkor ezt láthatja, hogy ez is egy kis lépés a virtuális világ felé. És talán majd pár hónap múlva meg fogunk tudni tenni egy újabb lépést.

És ha nem is tudjuk átugrani ezt a határt az ügyféllel, még azért átcsoszoghatunk rajta, nem igaz?