Vagyis webkettő rulez - hiszen erről szól ez az egész. Megosztjuk a gondolatainkat, a szavainkat, képeinket, videóinkat, kapcsolatunkat, és végül magunkat (a személyes adatainkat) másokkal. Megosztjuk, és várjuk a hatást. És akár olyan hatást is elérhetünk, amely már uralkodói pozícióba emel, nem igaz? Van olyan hazai "magán" blog, amit többen néznek, mint egyes híroldalakat (40-50 ezer napi egyedi látogató átlagosan).

A Web2.0 a megosztásról (is) szól. A sok-sok szolgáltatás mind arra épül, hogy életünk egy-egy elemét valahogy meg tudjuk osztani. Persze önmagában ez kevés, a felületek a kétirányú kommunikációt is biztosítják valahogy, hiszen ettől izgalmas és interaktív ez a világ. Ez a fajta kommunikáció teszi egyébként nehezebbé a (hagyományos) marketinget folytató cégek számára az internetet, hiszen nincsenek ehhez hozzászokva.

A mindenáron való közlési vágy, a kampányokra épülő közösségi média aktivitás általában nem is annyira sikeres, hiszen hiteltelen. Nem beszélve arról, amikor láthatóan brandet erőltetnek ránk, és nem kommunikálni akarnak velünk, hanem közölni.

Nem elég tehát megosztani, mást is kell tenni, ha üzleti sikereket akarunk. De ettől még a megosztás is érdekes lehet önmagában, hiszen sokkal többen vannak azok, akik csak befogadják az információkat, de a véleményüket megtartják maguknak.

Egyébként az érdeklődés nem jelent egyértelműen pozitív kapcsolatot. Ha van egy Facebook csoportunk, és ahhoz kapcsolódnak több százan, több ezren, azok egyáltalán nem biztos, hogy szeretnek is minket. Ez egyébként olyan, mint a bulvár: nem tetszik, be se valljuk, hogy nézzük-olvassuk, de azért követjük. Nem szabad tehát pusztán a számoktól elszállni, nem szabad azt gondolni, megfogtuk az isten lábát, megesemóztuk a világot, itt a sok követőm, én vagyok a sikeres.

Ezek az emberek sokkal gyorsabban ott tudnak hagyni, mint ahogy sikerült rávenni őket a kapcsolatra, a követésre. Elég néhány hiba, és ott vagyunk, ahol voltunk, sőt, még rosszabb helyzetben. 

Mert a közösség kegyetlen. Ezt ne felejtsük el.