A keleti rokon. Akinek csomagot küldtek nyugatról. Aki kicsit lenézett, mert otthon maradt, aki kicsit lesajnált, mert el kell viselnie azt, ami otthon maradt. A keleti rokonnak mindig kevesebb volt mindenből: ha volt is autója, az is keleti volt. Ha volt is pénze, az is csak olyan pénz-szerű volt, nyugatra már valutát kellett vennie. Ha volt is valamije, azt szerezte. A keleti rokon mindig kicsit le volt maradva. Na nem nagyon, csak egy kicsit - épp annyira, hogy már senki ne vegye igazán komolyan. Hiszen ő csak a keleti rokon.

Pedig milyen szépen indult minden! Voltak 3 és 5 éves tervek, fejlődés, munkaverseny, kiszámítható életpálya, államilag garantált nyugdíj, minden, mi szem s szájnak ingere. Csak mozgástér nem volt. Az ember be volt zárva. Nem, nem fizikailag - illetve úgy is, de azért 93 036 négyzetkilométer bejárható terület mégis maradt -, hanem fejben. A gondolatokat jobb volt zárva tartani. Pedig lehetett volna. Annyi lehetett volna volt!

Lehetett volna világsztár, de nem kapott útlevelet. Lehetett volna gazdag, de az itt nem volt szokás. Lehetett volna kiváló sportoló - de néha még az Olimpiát is elvették tőle. De nem lett. Aztán belefáradt. Már nem is akart lenni. Elvolt ezzel, ami maradt. Igen, sárga. Igen, savanyú. De a miénk, bazdmeg! A miénk! De minek...

Aztán eltelt 20 év. És most van megint egy keleti rokonunk. Itt, az interneten. Egy szolgáltatás. Egy igazi magyar szolgáltatás. Szépen indult a karrierje. Csöndben növekedett, na nem nagyon, csak úgy tessék-lássék. Mert így akarta. Nem gondolta, hogy hatalmas lehet. Aztán jó kezek megformálták, hirtelen hatalmasra nőtt. Majd jött egy nyugati barát, és megvette. Kilóra. Aztán a nyugati barát, ahogy kell, be is darálta. Mondta a keleti rokon, hogy kéne fejlesztés. Persze, igen, tudjuk - volt a válasz. Ehhez tessék kitölteni ezt a kérvényt, meg ezt is, meg ezt is, meg ezt is, meg...

A keleti rokon lassan építkezett. Nagyon lassan. Persze lettek dolgai, de valahogy minden későn. A nyugati versenytársnak már rég megvoltak azok a szolgáltatások, amik a keleti rokonnak csak mostanában készültek el. Így már nem is volt annyira fontos. Eddig az volt a baj, hogy nem volt, most az lett a baj, hogy miért ilyen későn. Ezeknek semmi nem jó? Aztán a nyugati barát is próbált valamit. Megadta azt a keleti rokonnak, amit a nyugati versenytársnak már korábban megadott. Korábban. Megint egy fél év lemaradás. De érdekel ez már valakit? Keleti rokon, érted. Mucsa. Tartomány. Tengeren inneni gyarmat.

Pedig a keleti rokon itthon van. Itthon ismerik. A mi kutyánk kölke. Igen, sárgább, igen, savanyúbb. De nem tehetünk róla. Ez van, tudod te is, hogy mennek ott a dolgok. Tehetetlenek vagyunk, érted, tehetetlenek. Persze ha komolyan vennének. Ha nem akadályozná a bürokrácia. Ha csinálhatnánk a dolgunkat! Annyi ötletünk van. Úgy megcsinálnánk!...

A nyugati versenytárs meg nem is foglalkozik ezzel. Az egyszerűen csak van. És növekszik.

A keleti rokon pedig újra belefáradt. Pedig lehetett volna. Annyi minden lehetett volna!