Csütörtökön záróvizsgáztattunk az Edutus Főiskolán. Ez úgy zajlik, hogy a jelöltnek be is kell mutatnia a szakdolgozatát: prezentációt kell tartania róla. Így volt szerencsém 13 prezentációt meghallgatnom, amelyekből két dolog kiderült: mindenki ismerte a saját dolgozatát, de egyikük sem készült fel magára az előadásra.

Pedig ez tanulható dolog. Igaz, ha valaki keveset ad elő, akkor arra több idő kell. De manapság szinte mindenkinek van kamerás telefonja, amivel videót is fel lehet venni - nemcsak a tükör előtt próbálhatunk, hanem vissza is nézhetjük magunkat. Plusz figyelhetjük azt is, mennyi ideje beszélünk, erre is van egy fantasztikus találmány: óra a neve.

És természetesen gyakorolni kell. Mert nem elég megírni a szakdolgozatot, a feladat része az is, hogy elő kell adni. Teszem hozzá, az előadás módját, színvonalát nem kellett osztályozni, csak a tartalmát. De amikor kétes volt a jegy (és volt ilyen: a belső és a külső bíráló eltérő osztályzata), akkor bizony számított, mennyire volt ügyes, magabiztos az előadó.

Aztán megnéztem kedden az október 23-i Millás beszédeket is. Azt kell mondjam, a hallgatók jobbak voltak, mint egyes beszédmondók (tisztelet a kivételeknek). Ők nem készültek prezentációval, de valójában beszéddel sem: ki kellett volna próbálni legalább otthon, és figyelni, hány családtag marad ébren. És ha csak az aranyhal tátog, mindenki más horkol, akkor bizony meg kell húzni, át kell írni stb.

Ez az előadás képtelenség úgy tűnik belénktáplált rendszerhiba. Kár. Mert ugye, ahogy a közhely is tartja: nem elég jónak lenni, annak is kell látszani!