Hurrá! Megvan a második aranyérmünk az O******n! Illetve nem a miénk, hanem egy sportolóé (Gyurta Dánielé), de mi, magyarok, hajlamosak vagyunk ennek úgy örülni, mintha mind benne lennénk. Mintha mind évekig hajnalban kelnénk, mintha mind elviselnénk a csalódásokat, a lemondást, azt, hogy hajtani kell... De tudjuk, hogy mind nem vagyunk ilyenek (hiszen nem itt tartana ez az ország, ha mindenki bajnok lenne a saját munkájában), ezért ügyesen kivetetítjük ezt a "mi kutyánk kölykire", és megy az össznépi örömködés.
Sőt! A Facebookon ilyenkor minden erről szól. És nemcsak az emberek, de a cégek is örülnek, és lássuk be, olcsó lájk gyűjtés ez, ha kirakunk egy ilyen sikert. Én azt hiszem, ez nem is baj, de nem mindegy, hogyan csináljuk. Alapvetően két megoldást látok, amiből csak az egyik tetszik.
Amelyik tetszik, az a gratuláció. Egyszerű, mindenféle felhang nélküli gratulálás. Még az sem nagyon zavar, ha ezt valamilyen jogdíjas kép kíséri, talán belefér (bár a képek jogtulajdonosainak nem annyira). Én azért céges oldalnál nem raknék ki jogdíjas képet, magunk közt szólva...
Viszont van a másik, a lájkhuszár féle. Amelyik azt írja (vagy ilyesmit): "Ha te is gratulálsz, nyomj egy lájkot'". És már mér nyomnék, aranyapám? Mert te erre ráugrottál? Vérszagra gyűl az éji vad? És azt hiszed, ez király? Ez nem király, ez inkább gáz. Sőt, kicsit undorító. Nem a te érdemed, nem a te sikered, ne akarj rajta élősködni. Elég legyen a gratuláció, hidd el, azt is fogják lájkolni, elegen!
De oké, csináld ezt a lájkolást, de akkor fizess is minden kapott lájk után, legalább 100,- Ft-ot az utánpótlás nevelésre. Hogy ne csak idén legyen ilyen jó kis kontented. Oké?
Azt hiszem, senki nincs rászorulva arra, hogy más hátán legyen népszerűbb. Vagy ha igen, akkor foglalkozzon inkább valami mással. Kár szennyezni ezzel a közösségi médiát.
Utolsó kommentek