Valamikor a kora kilencvenes években olvastam a valaha volt legszörnyűbb szóviccet reklámban, azt gondolom, ezt a témát érdemes ezzel kezdeni, íme:

Shakespeare drámát írt,
a Fedora csótányt írt!

Nagyon jó kérdés, hogy szabad ilyet? Megéri egy poén kedvéért idétlennek tűnni? Van olyan célcsoport, amelyik erre vevő? Az elmúlt pár hónapban azt figyeltem meg, hogy egyre több a szóvicc körülöttem. A Facebook-on a hozzám eljutó poénok között négyből három valamilyen szójáték. Van köztük jó és rossz is, ízlés kérdése - én például szeretem. De jó-e az, ha a reklámokban is ilyet használunk?

Én megmondom őszintén, bármennyire is szeretem a szóvicceket, félnék azokat a direkt kommunikációban felhasználni. Ha az a cél, hogy valamit nevetségessé tegyünk, ha valami gerilla akcióról lenne szó (akár üzleti, akár politikai okból), akkor valószínűleg direkt ezt ajánlanám. De pozitív üzenethez nem tartom jónak. Hogy miért?

A szóviccek jellemzője, hogy két dolgot jegyzünk meg: azt, hogy iszonyúan fárasztó volt, és jó esetben magát a nyelvi fordulatot. Alakilag. Nem a tartalma az érdekes, hanem a poén ténye. Így nem az üzenet megy át, hanem az, hogy ez valami vicces izé. És erre van nekünk szükségünk?

Ne csapjuk be magunkat: a szóviccek bár nagyon virulensek, de nem minden az elérés. Fontos kérdés, hogy valóban azokat érjük-e el, akik nekünk fontosak? Az ő körükben ez a poén inkább ciki, vagy valóban hatást is gyakorol? És végül: lesz ettől több forgalmunk, vagyis több pénzünk?

A szóviccekkel szerintem vigyázni kell. Jót tesz egy Facebook oldal látogatottságának egy-egy poszt esetében, de nem biztos, hogy jót tesz az üzletnek. Ne akarjunk tehát mindenáron felszállni erre a hajóra, csak akkor, ha a célcsoportunk is elfogadja ezt.

Végül zárom a gondolatmenetemet egy példával. Az alábbi képet osztották meg az utóbbi napokban a legtöbben az általam kirakott tartalmak közül. Azon túl, hogy kínosan vigyorog az ember: hozott vajon mást a konyhára?