A tavalyi nyár egyik utolsó családi programja az volt, hogy ellátogattunk a Vidámparkban. Ha nem jártál arra az elmúlt években, akkor talán újdonságnak hat, hogy hogyan működik. Nem a játékokért fizetsz, hanem a bejáratnál veszel egy jegyet, és bármire felülhetsz. Van gyerek és felnőtt jegy, a gyerek az 140 centinél kisebbeknek szól, és kevesebb játékot használhatnak (mert az nekik veszélyes lenne).
Amikor nagy nehezen bejutsz (hosszú sor, mintha mindenki aznap akarna Vidámparkba menni, és mindenkinek rohadt sok pénze lenne így nyár végére), akkor egyrészt ki akarsz próbálni mindent, másrészt, ami tetszik, azt többször is. És innentől máris látszanak az erős különbségek: mi a népszerű, mi az, ami bár népszerű, de nem kell sorba állni (folyamatosan igénybe vehető vagy nagy kapacitású), mi az, ami a kutyának sem kell.
Aztán, ahogy telik az idő, fáradnak a családok (és persze mi is elfáradtunk), változnak az igények. Néhány izgi játék, ami korábban alig volt megközelíthető, kiürül. Mások, más miatt, érdekessé válnak.
És végül persze eljutsz a klasszikus, száz évesnél idősebb körhintához is, hiszen azt mindenképpen meg kell csodálni - és ki kell próbálni.
A Vidámpark kicsit úgy működik, mint az internetes szolgáltatások. A legtöbb dolog ingyen van, sokat kipróbálhatsz, van amit azonnal, máshoz várni kell adott esetben - de egy idő után kialakul, mi tetszik és mi nem. És aztán, ahogy telik az idő, az is lehet, unalmassá válnak egyes szolgáltatások, és kiszeretnek belőle az emberek.
Holnap a Barcamp-en arról fogok beszélni, hogy milyen lehetőségei vannak a hazai közösségi média szolgáltatásoknak úgy általában. Nem akarom lelőni az előadást, de annyit el tudok árulni: nem vagyok túl optimista. Bár egyes területeken megkérdőjelezhetetlen a hazaiak előnye (például a blogok), de ugye az iWiW-et se temette senki még három éve. A felhasználók jönnek, és néha mennek is.
Soha nem lehetünk nyugodtak. És emiatt vagy parázunk folyamatosan, vagy élünk a mának.
Én ez utóbbit ajánlom.
Utolsó kommentek